Gondolom feltűnt, hogy nem írok egy ideje. Pedig az angyalok azt üzenték, hogy figyelnem kell a felmerülő gondolataimra, mert azok a válaszok a magamnak feltett kérdésekre. Van egy ilyen kérdésem amire már régóta nem merek válaszolni magamnak. A kérdés az, hogy miben vagyok én jó? A válasz itt süvöltött a fejemben, de én nem akartam –vagy mertem- elhinni.

Pedig írok mióta az eszemet tudom. Alsós koromban is volt naplóm. Igaz, hogy nem lett jó vége, pedig abba nem őszintén írtam. Azt hiszem mindig is tudtam, hogy a nevelőanyám olvassa amit írok. Na mindegy ez van. Most meg nehezemre esik írni. Pedig most senki nem olvassa. Bár, szándékomban áll írni egyet a nagyközönség elé. És ezt az egészet ami itt van csak azért kezdtem el leírni, hogy minden amit nagyban akarok leírni meglegyen. Így legalábbis elvileg nem felejtek ki sokat..

Olyan sokszor van bűntudatom. Mondhatni egyfolytában. És nem értem, hogy ha valaminek a megtétele ennyire rossz érzéseket kelt, miért teszem meg újra meg újra…? Ez egy reménytelen kérdés számomra. Bár lehet, hogy ez is az idegtúlfeszítés eredménye. Kisit olyan, mintha hipnotizáltak volna, és automatikusan csinálok valamit, mielőtt még végiggondolnám. Van ennek egy másik változata is, amikor egyáltalán nem csinálok semmit. Egyszer már párhuzamot tudtam vonni e között a két magatartásforma között és aközött, hogy apáméknál milyen az élet. Többször is előfordult, hogy egy megbeszélt vendégségbe egész egyszerűen nem mentünk el, pedig az illető, akihez mentünk volna vacsorára várt minket, 5főt. Vagy 5főre ajándékba kapott színházjegyek előadására nem mentünk el. 5 főre ha kiszámoljuk a költségeket, amit ráadásul ajándéknak szántak ránk, hát… És a legtöbb bajom eddig ebből volt. Olyan, mintha engem, aki egy tiszta, lelkiismeretes embernek vágyom lenni beleraktak volna egy szerepkörbe, és ezt kell játszanom ha tetszik, ha nem. Csakhogy nem tetszik, és egyre jobban akarom a változást, illetve a kitörést ebből az állapotból. Viszont.

Miközben minderre rájöttem, megfigyeltem valamit. A sors úgy hozta, hogy 18 éves koromtól kezdve szabadjára lettem engedve a világban. Nem tudtam semmit. Semmiről semmit. Naiv voltam és sebesült. Sok-sok évig a szárnyaim tépkedték. Kiábrándultság és csalódottság volt bennem. Még most is van itt-ott. De most sokszor látom a dolgok szebbik oldalát. Volt egy jó könyv az életemben. A címe Mennyei Próféciák. Nekem adott egy vizuális elképzelést arról, hogy milyen az Élet energiát látni a természetben. Én mindig sokat voltam természetben gyerekkoromban – ez jó volt benne – de sosem láttam az Élet energiát. Láttam a csodát benne, és szépnek találtam. De most valahogy felragyognak képek, pl. amikor megyek a városban. Ma ahogy mentem a nagyi felé, a városligettel szembe mentem, amit sütött a nap. Gyönyörű volt az a sok burjánzó zöld fa és bokor. Az utóbbi idő esős korszakai és a meleg megtették a hatásukat, a fák sötétzöldek és nagy leveleik vannak. Idén valahogy a fű is burjánzik. Csodaszép zöld minden. Élvezem J

Mi vagyunk a világ, mi vagyunk a történelem.

A történelem megmutatja, mit kezdtünk a világgal amelybe születtünk.